Gondterhelten ücsörögtem a nappaliban és az ablakon bámultam kifele.
Meg kellett állapítanom a naplementét nézve, hogy közeledik az este és ismét gyarapodott az életem egy borzasztó monoton nappal.
Ugyan még nem ért véget, mégis feladtam minden reményt, hogy kicsit is jobb lesz a maradék időben.
Sóhajtottam magamban, majd a távirányító felé irányítottam a kezem és végigzongoráztam a csatornákon.
Horkantottam egyet, ezzel fejeztem ki az elborzadásom. Feladva a lehetőséget, hogy találok valami érdekes műsort, felballagtam az emeletre és benyomtam a laptopom.
Lebonyolítottam a szokásos közösségi oldalak ellenőrzését, de nem kaptam egyetlen levelet sem.
Újabb halvány remény kíséretében bejelentkeztem messengerbe és érdeklődő tekintettel pásztáztam végig a partnerlistámat, ahol sokan hozzám hasonlóan elérhető jelzéssel jelentek meg, még sem vettek tudomást az érkezésemről.
Elégedettlenül dőltem hátra a fotelban és a gondolataimba mélyedtem. Vajon akad olyasvalaki a világon, akit kicsit is érdekel, hogy mi van velem? Valaki, aki nem csupán a megszokott sablon miatt teszi fel nagyritkán ezt a kérdést?
Nem rágtam magam tovább ezeken a dolgokon, mert nem volt semmi értelme.


Sok olyan napom volt az életemben, amikor rádöbbentem valami lényegesen fontos és meghatározó tényre.
Valahogy november másodika is a többihez hasonlóan indult: szokásos események, esős nap, ám valaki betoppant az életembe, akiről sosem gondoltam, hogy létezik.
Egy személy, aki millió pontban olyan, mint én és alig ismer, mégis megért. Ugyanazok az érzések két külön emberben, akiknek még a nemük sem azonos.
Eleinte gondoltam, tényleg akad néhány hasonlóság, de ennyi bizonyára másokban is megvan. Aztán beszélgettünk tovább és tovább, végül magam sem hittem el, pedig igaz: vannak hozzám hasonlók.
Csak ültem és bambultam magam elé az adatlapját olvasva, magamban hitetlenkedve továbbra is: "UGYANMÁR EZ LEHETETLEN!"
Viszont a belső hang, ami oly ritkán szólt hozzám, mindig elnyomta: "Igenis lehetséges.."
Az eszem és az érzelmeim harcot vívtak legbelül, majd az elmém magát megadva volt kénytelen elkullogni az éterből.
Néma percek következtek. A pillanat, mikor fogalmam sem volt, mi az, amit mondhatnék, csak úgy beszélni értelmetlenül pedig nem szokásom.
Hirtelen megtörte a csendet a hangja, amit még sosem hallottam.. A képzeletem szüleménye, ami jóleső nyugalmat csalt a szívembe, mintha csak azt adta volna a tudtomra, hogy minden rendben lesz és többé nem kell félnem.
Erőt adott, olyat, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Kiszabadított a magányomból és így, hogy megértett, már nem is éreztem magam olyan kegyetlenül egyedül, mint évekig tettem.
Egy név. Milliószor hallottam már másoktól, sosem jelentett eddig semmit, most azonban fontos volt. Néhány sor a név viselőjétől megváltoztatta az értelmét. Jelentősséggel ruházta fel.

Nap mint nap elhaladunk olyan dolgok mellett, amik az életünket helyre hozhatnák, de mi mégsem veszünk róla tudomást, mert nem jött el az ideje.
Talán ez is a sors egy játéka?
Talán, ha nem vesszük észre akkor, a sors fogja visszasodorni a pillanatot, hogy végre megtanuljunk látni?
Nem, nem a szemünkkel, hanem legbelül... a szívünkkel...
Talán így van, én mindenesetre elhiszem....